Nagyanyám őszi illata van nálunk. Behoztam egy nagy csokor színes levelet, még egy-két dió is akadt a fa alatt, összeszedtem, a kertben nyílik néhány „elkésett” virág, őket leszedtem … már fáznának biztosan. Ilyentájt apai nagyanyám házában éléskamra lett az „elsőszobából”. Hűvös és szellős volt. Jutott hely benne padlón, asztalon, sezlonon, vitrinen, komódon. Nem volt baj, hogy tele lett minden talpalatnyi hely, hiszen nem várt ő rajtunk kívül vendéget. Mi meg egyébként is a sparhelt mellett a konyhában melegedtünk, beszélgettünk, eszegettünk, ha ott voltunk.
Ha megérkeztünk, büszkén mutatta az éves termést. Dió, szelídgesztenye, piros alma, birsalma, úritök, hecsedli, naspolya szétterítve, hogy leszáradjon róla az őszi pára-víz. Nyári befőttek, lekvárok, savanyúságok, szörpök, paradicsomlé az asztalon gyönyörűen, csillogóan, színesen várták, hogy nagymama elcsomagolja nekünk, mert vinni kellet, mert szeretni kellett… és szerettük is nagyon…. ősz nagymamát… ősz illatát.

Az aranysárga színű erdő lassan eltűnőben. Már fáradt narancsvörösbe és a barnák megszámlálhatatlan árnyalatába hajlik a késő őszi természet.
Az első faggyal érkezett kis szellő lesodorta a fákról a levelek nagy részét. Vastagon beterítette a földet és puha szőnyeggé alakult, hogy meleg takarója legyen minden fázó növénynek, menedékre vágyó állatnak.
A zörgő avar alatt lehullott termések várják, hogy tavasszal újabb élet születhessen belőlük. Még a gombákat előcsalogatta a pára és a néha kibukkanó nap, de lassan ők is pihenőre térnek.
Az állatok már építik rejteküket, készülnek a téli hónapokra.
Hozzánk minden évben beköltözik néhány színes levél és termés, látványukkal, illatukkal emlékeztetve bennünket a gyermekkori őszi kirándulásokra, erdők, mezők, rétek, vizek hangulatára.

A napokban kora reggel kinéztem az ablakon és a fényszegénységben alig láttam a kertünket. Az idei első hűvös hajnal páraködbe öltöztette a növényeket. Később a napsugarak, ahogyan elkapták a színes szürkéket, felolvasztották a csillogó tájat, felmelegítették a csípős reggelt. Esténként azonban már érezni lehetett a jellegzetes füstös illatot, néhány házban a kandallóban tüzet raktak az ősz tiszteletére.

Ezzel a hangulattal vártuk kedves vendégünket, hogy a vacsoraasztalnál együtt örüljünk szeptember utolsó napjainak, ami elhozta hozzánk őt egy éjszakára és néhány órányi beszélgetésre.

Szeptember első heteiben minden gimnazista és középiskolás az éves „munkára nevelésben” vett részt a ’70-es években. A Kaposvár környéki állami gazdaságok fogadták a diákokat. Mi a kiskorpádi régióban a titokban szívott cigik füstjével rontottuk a levegőt. Számomra érthetetlen volt, miért engedték újra és újra, hogy több kárt okozzunk, mint amennyi hasznot hajtottunk. Mert köszönet úgy hiszem, nem sok volt abban, amit mi ott tettünk.
Nem vagyok büszke rá, hogy élen jártam a semmittevésben és a csínytevésekben, de azért bevallom, mindig fülig érő vidámsággal tölt el, ha visszagondolok az ott történtekre.
15 évesen már úgy éreztük, személyiségi jogainkban korlátoznak bennünket, hiszen az otthoni puha fészket és kényeztetést fel kellett cserélnünk a sokszor táborinak sem mondható, egyszerű körülményre. De ezt még valahogy feldolgoztuk, hiszen az osztálytársakkal, barátokkal való összezártság jó hangulatban tartott bennünket, feledtetve a fűtés nélküli barakk épületeket, a nyikorgó ágyakat, foltos-koszos matracokat, lepusztult zuhanyozókat, és a menzánál is sokkal rosszabb étkezéseket. (Ez utóbbit látogatóba érkező szüleink pótlással javították alkalmanként.) Viszont az, hogy még almát is kellett szednünk, egyáltalán nem tetszett nekünk.
Néhányan úgy gondoltuk, inkább felköltözünk a fára a gyönyörű érett gyümölcsök közé. Katona Andi barátnőmmel kibéreltük a legjobb ágakat és gyakorlatilag egész nap onnan el sem mozdultunk. Olyan pozíciókat kerestünk, ahol nem voltunk szem előtt, viszont figyelhettük, hogy melyik brigád a legszorgalmasabb, mert tőlük a nap különböző időpontjaiban, - ha kicsit lankadni láttuk a figyelmüket és a munkakedvüket -, egy-egy láda, vagy „szütyő” almát az általuk leszedettekből magunkévá tettünk, így néhány kilót bekönyvelhettek nekünk is. Én nem nagyon vigyáztam rá, hogy a napi kvótát teljesítsem. Így esett, hogy a végső elszámolásnál mindenki keresett néhány forintot. Az én nevem mellett az állt, értesítik a szüleimet, fizessenek be egy szerényebb összeget, mert a napi háromszori étkezésemet nem fedezte az általam szedett alma ellenértéke.
Akkor is viccesnek tartottam, bár belátom nem volt szép tőlem ez a munkakerülés, de őszintén… még mindig nagyon jót derülök ezeken az almásban töltött lázadó tini sztorikon.

Nos… érthető ugye, hogy alma és vidámság nélkül idén sem kezdődhet az ősz.

A pince ősszel megtelt gyümölcsökkel, zöldségekkel, illatokkal, a bőség érzésével. A szőlő már elindult a borrá válás útján a hűvös pince mélyén és a szüretet maga mögött hagyva a daráló is a falnak támasztva várta a következő évet. Az asztalon néhány pohár és kancsó mellé egy maroknyi csipkebogyót tettünk, amit az úton szedtünk. Még nem jó! Meg kell várni, hogy megcsípje a dér. - mondta nagymama. Kis kosárban naspolya, néhány szem dió, - utolsókként lepottyanva a fáról, - gesztenye, papírba csomagolt magok, hagymák, vödörben bab, a keresztgerendán pedig szögre akasztott szőlőfürtök várták, hogy majd különleges csemegeként a karácsonyi asztalra kerüljenek.
Hamar kezdődött a szürkület ilyenkor novemberben és szinte azonnal követte is az éjszakai sötétség. Indulni kellett haza időben, világosban. Az ajtó bezárása különleges, érdekes varázslat volt nekünk, gyerekeknek.
A vaskarikával berántani koppanásig a két súlyos szárnyat. A kulcsot tenyérbe fogni, hogy a szár a mutató és középső ujjak között legyen. Teljesen betolva fél fordulat balra, egy kicsit meghúzni, aztán egy egész kör jobbra és amikor már szinte kipottyan a zárból, akkor még kétszer megtekerni balra. – tanított bennünket nagypapa. Nagyon szerettük ezt a titkos mozdulatot, ami a nap végét is jelentette egyben.
De a pincekulcsot szinte mindig kerestük. Kötény- és kabátzsebekben, kosarak, vödrök mélyén, biciklire akasztott szatyrokban, ablakspaletták mögött, asztalon, hordók tetején… volt úgy, hogy sehol sem találtunk. Akkor a pince nyitva maradt. Aztán másnapra előkerült valami egyszerű helyről, ahol mégsem láttuk meg.
Most már nálunk van ez az öreg, rozsdás kulcs,… mintha nagymama vagy nagypapa hagyta volna itt a mi őszi asztalunkon, hogy vigyázzunk rá, többé soha el ne vesszen…