Szeptember első heteiben minden gimnazista és középiskolás az éves „munkára nevelésben” vett részt a ’70-es években. A Kaposvár környéki állami gazdaságok fogadták a diákokat. Mi a kiskorpádi régióban a titokban szívott cigik füstjével rontottuk a levegőt. Számomra érthetetlen volt, miért engedték újra és újra, hogy több kárt okozzunk, mint amennyi hasznot hajtottunk. Mert köszönet úgy hiszem, nem sok volt abban, amit mi ott tettünk.
Nem vagyok büszke rá, hogy élen jártam a semmittevésben és a csínytevésekben, de azért bevallom, mindig fülig érő vidámsággal tölt el, ha visszagondolok az ott történtekre.
15 évesen már úgy éreztük, személyiségi jogainkban korlátoznak bennünket, hiszen az otthoni puha fészket és kényeztetést fel kellett cserélnünk a sokszor táborinak sem mondható, egyszerű körülményre. De ezt még valahogy feldolgoztuk, hiszen az osztálytársakkal, barátokkal való összezártság jó hangulatban tartott bennünket, feledtetve a fűtés nélküli barakk épületeket, a nyikorgó ágyakat, foltos-koszos matracokat, lepusztult zuhanyozókat, és a menzánál is sokkal rosszabb étkezéseket. (Ez utóbbit látogatóba érkező szüleink pótlással javították alkalmanként.) Viszont az, hogy még almát is kellett szednünk, egyáltalán nem tetszett nekünk.
Néhányan úgy gondoltuk, inkább felköltözünk a fára a gyönyörű érett gyümölcsök közé. Katona Andi barátnőmmel kibéreltük a legjobb ágakat és gyakorlatilag egész nap onnan el sem mozdultunk. Olyan pozíciókat kerestünk, ahol nem voltunk szem előtt, viszont figyelhettük, hogy melyik brigád a legszorgalmasabb, mert tőlük a nap különböző időpontjaiban, - ha kicsit lankadni láttuk a figyelmüket és a munkakedvüket -, egy-egy láda, vagy „szütyő” almát az általuk leszedettekből magunkévá tettünk, így néhány kilót bekönyvelhettek nekünk is. Én nem nagyon vigyáztam rá, hogy a napi kvótát teljesítsem. Így esett, hogy a végső elszámolásnál mindenki keresett néhány forintot. Az én nevem mellett az állt, értesítik a szüleimet, fizessenek be egy szerényebb összeget, mert a napi háromszori étkezésemet nem fedezte az általam szedett alma ellenértéke.
Akkor is viccesnek tartottam, bár belátom nem volt szép tőlem ez a munkakerülés, de őszintén… még mindig nagyon jót derülök ezeken az almásban töltött lázadó tini sztorikon.

Nos… érthető ugye, hogy alma és vidámság nélkül idén sem kezdődhet az ősz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.