Abban a korban, amikor én születtem, nem volt lehetőség arra, hogy édesanyáink otthon maradjanak velünk. A gyerekek többségére a bölcsiben vigyáztak amíg a felnőttek dolgoztak. Engem a szüleim egy kedves néni gondjaira bíztak minden reggel. Ma úgy mondanánk, hogy „bébiszitterem” volt, de akkor a korkülönbség és az egyszerűség kedvéért Erzsi mamának hívtuk őt. Kaposvár egy csendes utcájában, szép családi házban éltek Gyurka papával, aki vadász volt. Reggel anyukám elvitt hozzájuk. Megnyomtuk a csengőt és kinyílt az utcai nagy vaskapu, ami idegen tekinteteknek nem engedett belátást az udvarba. Ahogyan a ház főbejáratához közelebb értünk, feltárult az ápolt, színes-szép virágoskert. Olyan alacsony kis kerítéssel választották el a téglával kirakott közlekedő utaktól, hogy én kislányként is könnyen átléptem. Ott láttam először illatos jácintokat, sétáltam, játszottam közöttük, lehajoltam hozzájuk… és le is szedtem őket. Nem voltak ilyen szép dúsak, vastag szárúak, mint a budapesti virágboltokban kaphatók. Egy-egy szálon csak néhány szép lila, rózsaszín, fehér harangocska növekedett. De az illatuk… felejthetetlen. Talán ezért szeretem annyira ezeket a télűző, tavaszváró virágokat.
Még csak január van, de hagyományainkhoz hűen már beköltöztek az első nyíló, növekedő kulcsvirágok a házunkba, hogy illatukkal emlékeztessenek bennünket, múlik a tél… lassan jön a kikelet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.