Ma már igazi hamisítatlan őszi az idő. Köddel párásított fű, bokrok, hulló levelek, avar. A veteményes sem terem már tovább. Ami benne maradt, az szüretre vár.
Icu barátnőm reggel azt írta nekem, hogy ovisainak a kukoricaszedésről mesélt. Jellegzetes illatokkal, szürkeségből kibukkanó élénk színekkel érkezett meg ez a hangulat. Nekem a káposzták lettek idén az őszi falusi emlékek megidézői.

Nagymama és a szomszédban lakó Eszti nénje óriás fonott kosarakba szedték a kemény, gyönyörű, szabályos káposztákat. Tetemes mennyiség jött össze a két kertből, de mégsem annyi, hogy egyedül érdemes lett volna hordós káposztát eltenni. Így aztán közösen álltak neki óriás késeikkel az aprításnak. Szép fehér kötényükhöz szorították a félbevágott fejeket és sok-sok órán keresztül így szeletelték vékony, egyforma csíkokra. Megtöltöttek vele egy jó nagy hordót, amit aztán később Eszti nénje - a fiatalabb jogán - „ápolgatott”. Ha én otthon voltam, akkor nagymama a kezembe nyomott egy zománcos vájlingot: „Menj át Eszti nénédhez káposztáért”. Imádtam. A káposztát is és a hangulatot is. A hordóban formára kerekített fadeszkákon óriás kövek… a deszkák és a hordó fala között pedig éppen akkora rés, hogy az én ujjam oda beférjen, kikaparjak néhány savanyú szálat és megegyem, amíg a felnőttek nem látják:-) Persze titokban figyelték mit csinálok, de hagyták, mert tudták, hogy nekem úgy ízlik a legjobban. Az az íz, amire örökre emlékezni fogok.

Itt Budapesten most a bejáratunk kőangyala vigyáz a káposztákra és házunk dekorációjában több helyen is megjelennek a lila-zöld fejek.
Nagymama évek óta és Eszti nénje is már egy éve angyalként őrzi az emlékeimet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.