A mi pipacsaink 2015.

Sok évvel ezelőtt belesodródtunk a közös életbe Péterrel. Ezzel eldőlt, hogy én elköltözök Kaposvárról és budapesti életet fogok élni. De a szívem az első fővárosi perctől kezdve a vidékért dobogott. Sokat meséltem neki a mi somogyi tájainkról, többek között a pipacsos mezőkről.
Egyik nap aztán beültetett az autójába és azt mondta, szeretne nekem mutatni valamit. Fél óra autózás után rákanyarodtunk a Pongrácz útra (Budapesten élők tudják, hogy hol van, milyen környék) és kedvesen rámutatott a vasúti töltésre… Megérkeztünk. Ide hoztalak pipacsokat nézni... Elnevettem magamat, mert a poros, hervadozó szálak megszámolható mennyiségben virítottak a rézsűn. Akkor azt mondta, hogy soha többet nem visz el virágnézőbe. Aztán nemsokára éppen haza látogattunk és én megmutattam neki a dombokon végtelenbe nyúló, virággal vörös színűre festett búzatáblákat, hogy megértse az akkori derültségem okát és tudja, hogy a kedves gesztus ellenére miért nem találtam megfelelően gyönyörűnek a látványt.
Teltek múltak az évek és minden nyárelőn szóba került közöttünk ez a történet, viccelődtünk, mosolyogtunk rajta, ha megláttunk valahol egy-egy tenyérnyi részt. De bizony igazi romantikus „pipacsnéző” útra nem vitt többet. Megérdemeltem:-)
Ebben az évben úgy jött ki a lépés, hogy nem jártam pipacsvirágzás idején vidéken, ezért itt a környékünkön kellett volna megkeresni az én égő piros szirmú mezőmet. De nem találtam. Péternek már hetek óta ígérem, hogy ha már így alakult, akkor legalább egy pipacsos vacsorával meglepem magunkat, mert az mégsem lehet, hogy ez az év elteljen a mi egyik kedvenc történetünk felidézése nélkül. Ezúttal ő nevetett ki:-)

…és idén elsétáltunk együtt pipacskeresőbe… mentünk, mentünk, de csak nem találtunk. Bánatos voltam… arra gondoltam be kell érnem azzal, hogy az autóból láttam az út szélén néhány példányt az elmúlt napokban. De Peti fogta a kezemet és azt mondta menjünk tovább, keressük még egy kicsit. Igaza lett. Egy szál pipacs az utunkba került. Szerintem nekünk nőtt… csak azért bújt elő, hogy a régi történet évtized múltán is folytatódni tudjon…
…azért a „pipacsvacsora” is elkészült… ha már megígértem:-)

Somogyi pipacsok 2016.

Két hete itt Budapesten Péterrel az idei pipacsainkat már megtaláltuk. Felidéztük a szokásos éves virágnéző történetünket és eltettük jövőre az emlékeinket.
Aztán valamelyik nap édesanyám felhívott. "Rátok gondoltam. Gyönyörű pipacsmezőket láttam." Mosolyogtunk, hogy mi jutottunk eszébe.
Icu barátnőm fotókat küldött át nemrég, posztokban és levelekben érkeztek a szebbnél szebb pipacsok.
Ma Somogyban utazgattunk. Óriás búzatábla szélén egy szál pipacsot találtunk. Én úgy megörültem... mert ez valami más...ez igazi hazai gyönyörűség. Közel áll a szívemhez. Kiszálltunk az autóból és megörökítettem.
Megérkeztünk Anna barátnőmékhez. A reggeli kávé után már csalt is ki a kertbe. "Ide nézz! Nem engedtem Janinak, hogy levágja!" Mutatott egy virágszigetté alakított pipacsos részre. Nevettünk Petivel. Ők is emlékeznek a történetünkre.
A táblákban álló vörösen világító mezőknél már egyértelmű volt, hogy meg kell állnunk és kattintani egyet-egyet a fényképezőgéppel.
.. hát... ilyenek az idei pipacsaink, a családi, baráti, emlékezős égő virágaink!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.