A virágos bódé előtt tömeg volt. Autók, biciklik, felnőttek, gyerekek. Minden korosztály képviseltette magát a nyüzsgő, izgatott forgatagban.

Sorban álltunk néhány cserép díszes-színes növénnyel.

Te kit köszöntesz anyák napján? – tágra nyílt szemmel, gyanakvóan nézett rám, talán megőrültem, hogy ilyent kérdezek, aztán gyorsan válaszolt. Anyukámat. Szerencsére még él! – mondta rögtön.

Anyósodat nem szoktad felköszönteni? Ja… de! A keresztmamádat? Hmm… igen, őt is… - gondolkozott el.

Téged ki köszönt ilyenkor? – Természetesen a gyerekeim. Mutat a körülötte futkározó három fiúra. Szépek. Hasonlítanak rád. Pedig a legnagyobb a férjemé. Én csak amolyan mostoha vagyok.

Ő is hoz ilyenkor virágot neked? Persze. Mosolygott.

Ránézett a kezében szorongatott cserepekre. Úgy gondolom, számolt. Kis idő múlva széles mosollyal kiállt a sorból. Azt hiszem ez kevés lesz ennyi anyának!

Dédanyák, nagyanyák, édesanyák, fogadott anyák, nevelőanyák, keresztanyák,… anyapótlók és pótanyák, mostohaanyák és édes-mostohák, „anyaapák” … köszöntöttek és köszöntők… megható sorok, szép ajándékok, illatos virágok!

Anyák napi gondolatok… könnycseppek, mosolyok...

Azokon a régi iskolás Anyák napi ünnepségeken mennyi szorongás volt az osztálytermekben. Mindenki izgult, hogy sikerüljön elmondani a verset, hogy szépen csengjen a dal, hogy az ő édesanyja üljön az első sorban… Az én anyukám nem mindig volt ott, mert abban az iskolában tanított, ahová mi is jártunk a testvéremmel. Mindenhol egyszerre kezdődtek a megemlékezések, ezért ő a saját kisdiákjait terelgette, így én sokszor édesapámnak adtam át a virágot. Na, nem bántam sosem… őt is éppen úgy szerettem. Bevallom, akkor azokon a köszöntéseken a szívdobbanás nem volt olyan erős és az izgalom sem a magasztos érzések miatt volt. Aztán később, amikor már elmaradt a versmondás miatti szorongás, amikor olyan virágot adhattam, amit én szedtem a kertben és tudtam, hogy édesanyám szereti, amikor szívből jöttek a kedves mondatok, akkor minden más lett...

Tegnap kislánykori barátnőmmel váltottunk néhány sort és nem tagadom nagyon megérintettek a szavai.

„Most értem haza anyutól... ebédet főztem Neki...néztem, ahogy a remegő kezével kanalazza a húslevest abból a zománcos virágmintás bádogedényből, amiből mamáék is mindig ettek (Dédről való)… ahogy elnéztem arra gondoltam, hogy minden pillanat fontos.....aztán levágtam a haját, mert azt kérte... és holnap sóska főzeléket viszek Neki, mert úgy enne.....Remélem még sokáig tehetem ezt…”
Egész este azon gondolkoztam, hogy mennyire másként éli meg az ember ennyi évtized távlatából ezt a napot. Mennyire más lett a fontos és mennyire más értékrend szerint működünk már, hogy egy tál sóska éppen annyira kedves gesztus, mint egy nagy csokor virág, hogy a szeretetünket milyen sokféleképpen fejezzük ki… és mennyire fontos, hogy elmondjuk… én ezért most megosztom veletek, hogy akik még tehetitek ünnepeljetek…, akik már nem… emlékezzetek!
Ps.: ...és bádogedénybe tettem a virágot, amit Anyák napjára kaptam:-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.