Ádvent első vasárnapja van. Be kell vallanom, ez régen semmit sem jelentett nekem. „Négygyertyáskoszorú” nélküli volt a karácsonyvárásunk. Még katolikus nagyszüleimnél is külsőségek nélküli volt ez a négy hét. Csak a sütőtök illata, a hecslilekvár finom zamata, a tűzhely halk duruzsolása, a szép havas kopárság indította a decembert. Mert hó mindig volt. Az emlékeimben csak a fehér, tiszta, szikrázó táj maradt meg.:-)
Természetesen mi gyerekek nagyon készültünk az ünnepre. Rajzba foglaltuk kívánságainkat, szüleink pedig teljesítették, megvették ajándékainkat, melyek szekrény mélyén, ruhák mögött lapultak. Édesapám türelmetlenségének köszönhetően azonban néhány darabot időnap előtt a miénknek tudhattunk. „Mire várjunk? Adjuk oda! Nem mindegy mikor kapják meg?” – mondta. Persze édesanyám tudta, hogy nem mindegy… így aztán újabb ajándékvadászatba kezdett, hogy majd a fa alatt is találjunk meglepetést.
Felnőttünk. Saját családunk saját hagyományait alakítottuk ki. Változtunk és velünk együtt nagyot változott a világ is. A vallási hagyományok, jelképek észrevétlenül kerültek be a karácsonyi forgatagból az otthonunkba. Megjelent az ádventi koszorú. Ez aztán napjainkra elvesztve eredeti jelentését, átformálódott. Kerek, szögletes, hosszúkás, díszes, dísztelen, csillogó, élő, természetes … sokféle lett. Szeretjük, mert minden héten egy gyertyaláng visz bennünket közelebb a karácsonyhoz. Szokásainkhoz hűen a vasárnap délutáni családi kávézáskor indítjuk útnak az újabb ünnepváró hetet. De hagyományaink idén változnak. A gyerekek új otthont, új családot és új hagyományokat teremtettek. Évekig Máté gyújtotta meg ilyenkor a gyertyát itthon… most ránk került a sor, hogy a mi kis lángjainkkal érkezzünk meg majd a karácsony estéhez, amikor hagyományainkhoz hűen mindenki itthon lesz.:-) Idén még… aztán majd változnak a hagyományaink…

Az elmúlt évek egyikében a rose gold és az éppen akkor esedékes Pantone szín a Marsala játszotta a főszerepet a karácsonyváró dekorációnkban.

2014-ben készült ez a kis összeállítás az ünnepnapok előtti pillanatainkból. Manók, tündérek és az azóta népszerűvé vált, akkor még ritkaságnak, érdekességnek számító grincsfa alkották a kompozíciót.

Két év két karácsonyi bejárat. Csillogó hétköznapok. De szeretem őket. Rénszarvasok és az elmaradhatatlan kőangyal díszítik a bejáratot, a nappaliban négy gyertya várja, hogy általuk minden héten egy kis lánggal közelebb kerüljünk a karácsonyhoz és már bekapcsoltuk a fényfüggönyt is, hogy vízkeresztig ezer apró csillagot szórjon az estéinkbe.

Háborúval induló, elnyomással folytatódó évek. Kifosztottság, szegénység… egy család. Az enyém. Karácsony van. Anyai nagyszüleimtől mindent elvettek. Vagyont, pénzt, földet, állatokat, bútorokat, ruhákat, személyes tárgyakat… m i n d e n t.
Két kisgyermek áll a karácsonyfa előtt. Édesanyám és nagybátyám. A fenyőt nagypapa már a mennyezethez erősítette a csúcsánál, úgy lógatva le ügyesen a szoba egyik sarkában. Néhány kockacukrot sztaniolpapírba csomagolnak, megkötik, ollóval bevagdosva kicifrázzák a széleit. Egy-két szem diót az asztalos műhely mélyéről előkerülő aranyfüsttel bevonnak. Őszről egy láda almát eltett nagymama. Gyönyörűen kifényesítve igazi piros ragyogást kölcsönöz a fának.

A fa alatt ajándék. Jobban mondva AZ ajándék. Két bizonyítvány. Két kitűnő bizonyítvány. Két kisgyerek ajándéka. Ők adják a szüleiknek és szüleik adják nekik. Összesen ennyi. Tanulhattak az elmúlt évben. Nagyszüleim filléres erőfeszítéseiből születtek ezek a kis könyvecskék. Boldogok. Eszükbe sem jut, hogy ezen kívül másnak is az ünnepi asztalra kellene kerülni.

A jelen idő nem véletlen, bár természetesen nem lehettem részese ennek a történetnek, de úgy látom magam előtt, mintha én is a szobában lettem volna azokon a szentestéken. Szinte minden karácsony közeledtével elmondja édesanyám, vagy elmondatom vele én. Olyan természetesen meséli… mindenféle keserűség nélkül. Csak azt hallom ki belőle, hogy milyen jó volt, hogy együtt voltak, hogy éltek, hogy iskolába járhattak, hogy ezek a szép bizonyítványok aztán az alapjai lehettek annak, hogy később továbbtanulhattak.

Nos…néhány évtizedet kihagyva a kronológiából, ugorjunk a mába, a valós jelen időbe. Édesanyám a Kaposvári Egyetem Senior „tagozatán” a három tanulmányi év lezárásaként átvehette díszoklevelét. A napokban töltötte be a 84. évét és az idei karácsonyi asztalra újra letett egy bizonyítványt. Talán ugyanolyan örömmel tekint rá, mint arra a régire… talán… de ez mégis más. Nem áldozatból, hanem örömből született.

Ajándék neki, ajándék nekünk... és már teljes bizonyossággal állíthatjuk, mi is megtanultuk a leckét: „A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék.”