Simonyi Cecília illusztrációja

Tányérok a városból

 (A legjobb 12-ben volt)

A tányérokat Júlia mama a vitrinben őrizte. Egy teljes készlete sem volt. Két hullámos peremű hófehér porcelán a Rákóczi úti lakásból, a lebombázott ház romjai közül került elő. A könnyeimmel mostam le róla a port és a törmeléket – szokta mondani, ha éppen ezekből ettünk.

A megkopott aranyszélűek kicsit nagyobb méretűek. A családi ebédekhez régen ezzel terítettek az Andrássy úti lakásban.

Három rózsás közepű a mátyásföldi nyaralóban élte túl az évtizedeket.

A legszebb darabokat azonban ünnepkor vette elő. „Pityunál voltak a Puskás Tivadar utcában” sóhajtotta minden alkalommal.

Nagymama elment és itt hagyott nekem mindent, így azóta budapesti asztalomon történelemmel terítek.

Maros Krisztina illusztrációja

Legszebb

  (A legjobb 12-ben volt)

Vidékről vonatoztunk Budapestre múzeumokat járni, kirakatokat nézni, sétálni, villamosozni, metrózni, mozgólépcsőzni, érdekességeket, kalandokat keresni. Kértem édesanyámat, varrjon nekem az alkalomhoz illő szép ruhát. Olyant, amiben megérdemelten lehetek része a fővárosi divatos tömegnek. Azt mondta: „Kislányom! Ott senki sem törődik vele, hogyan öltözöl.” Természetesen a drapp pamutruha lila övvel elkészült. A Luxus áruházban még új cipőt is kaptam hozzá.

Csinos voltam… és tényleg nem figyeltek rám. Elnyelt, eltakart a színtelen-színes forgatag. 

Régóta Budapesten élek. Sokszor csúnya ruhában járok. Kedvelem, mert kényelmes. Egyáltalán nem akarok már hasonlítani.

… aztán felveszem a legszebbet. Beülök az autóba. Megyek édesanyámhoz. Vidékre.

Herbszt László illusztrációja

Mindenki köszön

  (A legjobb 12-ben volt)

Évek óta járunk a sarki élelmiszerboltba. Minden alkalmazott olyan egyforma. Munkaruhájuk piros és piszkos. Nem köszönnek! Se befelé, se kifelé. Egy kivétel van csak, a hentes. Fiatal. Roma. Üdvözöl bennünket. Megismeri az egész családunkat. Köténye tiszta. Ő mosolyog. Szép napot! … mondjuk. Vásárolunk.

Beállunk a szokásos pénztár előtti „kosárrugdalós” sorba. Lassan haladunk. Aztán meglátunk egy táblát a kijárat melletti falon a dolgozók „tisztaruhás” képeivel. Felragasztva néznek ránk a magasból. Köszönnek! Na, nem csoda történt. Nem. Kiírták föléjük: „Viszontlátásra”.

… mert nekünk most mindenki köszön!

Fizetünk. A tabló elé állunk búcsúzni. Látjuk, hogy teljes a csapat. Csak a hentes hiányzik. Viszlát!

Várlak

(A legjobb 100-ban volt)

Az ablak halkan nyílik. Egy néz a többire. A többi mindig zárva. A többi fehér, fényes és új. Idős néni hajol ki rajta, régi kannából itatja a féltve őrzött tő muskátliját. Néhány csepp a vízből a betonra is jut. Éppen egy srác lába elé. Felnéz és pimaszul szól. Csókolom! Mit tetszik locsolni? A járdát?

Fiatalember! Nézzen a betonkockák közé. Ott is élet van. Szomjas minden. Ha szerelmes lesz, honnan tép majd (lopott) virágot Budapesten?

A fiú lehajolt… és a két panel között egy kis virág bújt.

Egyszer, visszajövök érte… ha valaki megérdemli!

A néni halkan becsukja az ablakot. Várlak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.