Pesti lavór

Ilonka mama sashalmi otthona maga volt a csoda. Minden iskolai szünet nála kezdődött és ért véget. Metróval, hévvel, busszal utaztunk hozzá. Én már az Örs vezér terén kezdtem kipakolni a kis bőröndömből a nyaralós ruháimat. Nagyiccénél a fürdőruhámat a kezemben tartottam, hogy ha megérkezünk, egy percet se vesztegessek el… mert várt a nagy lavór. Fehér zománcos volt… és én a szőlőlugas alatt ültem a napmeleg vízű pancsolóban.

… aztán jött egy nyár és csak az emlék és a lavór maradt.

Tegnap elővettem a sufniból. Kitettem a körfolyosóra, hogy a gyerekek beleülhessenek. Élvezik. Viszont a lugas nagyon hiányzik… és nagymama.

Húsvét reggelén

Nagymama már hajnalban fehér vászonnal kibélelt kosárba tette a sonkát. A legszebb és legtisztább terítőjével betakarta, ő maga is ünneplőbe öltözött és elindult vele a templomba.

A mise után a pap megáldotta az ételt és már sietett is vele haza, hogy mire mi megérkezünk vendégségbe, a szentelt sonka az elmaradhatatlan tojások, friss reszelt torma és a házi édeskés kelt tésztából készült, kenyér formájúra sütött kalács kíséretében az asztalon várjon bennünket.

Minden évünk, minden húsvétja így indult.
Egyszer aztán változás történt és többet nem ment el a templomba. A kor őt is és a szokásokat is megtörte. A vesszőkosár tartalmával együtt a ház terasza előtt álló piros padra került. Azt mondta, a pápa reggel megszenteli mindenki sonkáját, aki kiteszi a kertbe. Ki tudja, hogy igaz volt-e. De az ő hite szerint megtörtént a varázslat.

Az állandóság érzése nagyrészt maradt így is, hiszen szentelni és enni kötelezően kellett. Szerencsére még sok évig velünk volt és mi minden évben Nagyszakácsiban kezdhettük a húsvétot.

Egyszer aztán ez is megváltozott... de nagymama emléke, a nosztalgiával emlegetett hagyományok, a sonka íze és illata kitörölhetetlenné vált ezekből a szép tavaszi napokból.

Nálunk már ma kezdődik az ünnep. Együtt üljük körbe a terített asztalt, megkezdjük a kalácsot, felvágjuk a sonkát. A szentelés nélküli sonkát… legalábbis úgy hisszük,… de ha annak idején lehetett valamit tenni azért, hogy soha ne kerüljön áldás nélkül étel ilyenkor az asztalunkra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nagymama intézkedett,… hogy a hagyomány, ha változtatunk is időről időre rajta, azért valamiképpen folytatódjon:-)

Az előző évek Húsvéti készülődéseit mutatom meg nektek. Ezekkel a dekorokkal vártuk az ünnepnapokat.

Két évvel ezelőtt egy régi hagyományt elevenítettem fel azzal, hogy képeslapokat festettem minden barátunknak és postán küldtem el. :-)

Húsvéti csibék

A konyhában mindig meleg volt. A sparhelt mellé deszkákból és csibedrótból ketrecet fabrikáltak a férfiak. Amikor kibújt a tojásból egy kiscsirke, a „neveldébe” került, csatlakozott többi társához. Hamarosan csipogó sokaság lett belőlük. Amikor megérkeztünk a nagyszülőkhöz, azonnal kikaptunk néhányat, hogy megsimogassuk, hogy egy rövid időre arcunkhoz érintsük pelyhes sárga tollacskájukat, amely ellenállhatatlanná tette őket. Még a kissé kellemetlen szagot is feledtette velünk, ami néhány nap után a láda mélyéről jött. :-)

Idén a Húsvétváró dekorációban elevenednek meg ezek a régi falusi csibés emlékek. A kőangyal pedig rendületlenül tűri, hogy benépesítsem a körülötte lévő területet.

Ágacskákkal virágzásig

Egy hete Kaposváron jártam. Útközben barkára vadásztam, hátha valahol látok és tudok szedni az útszéli bokorról egy csokorral, hogy aztán elhozzam ide Budapestre a tavaszt. De még aludt a természet. Elpanaszoltam anyukámnak, hogy nem jártam sikerrel. Azt mondta, nyugodtan vághattam volna néhány szálat és egy-két nap alatt a melegben „kibarkásodott” volna. Ezt elmulasztottam.
Viszont ma köszöntve ezzel a márciust, kertünkben mindenféle bokorról szedtem ágacskákat, hátha hamarabb érkezik a virágzás itt a házban, mint a természetben.
Kedves régi kollégám is rám kérdezett. „Juditka, csicseregnek-e nálatok már a madarak?” Elgondolkodtam, mert úgy emlékeztem nem hallottam igazi tavaszi hangokat mostanában. Reggel aztán figyeltem nagyon. Tényleg elmaradt a füttykoncert. Néha azért rövid ideig ugyan, de rendeznek csivitelést, hogy egy kis reményt adjanak nekünk,… hamarosan itt a kikelet!:-)
Természetesen a mi dekorációnkban a kalitkákba nincs bezárva egy sem. Szabadon repülhetnek és énekelhetnek.

Abban a korban, amikor én születtem, nem volt lehetőség arra, hogy édesanyáink otthon maradjanak velünk. A gyerekek többségére a bölcsiben vigyáztak amíg a felnőttek dolgoztak. Engem a szüleim egy kedves néni gondjaira bíztak minden reggel. Ma úgy mondanánk, hogy „bébiszitterem” volt, de akkor a korkülönbség és az egyszerűség kedvéért Erzsi mamának hívtuk őt. Kaposvár egy csendes utcájában, szép családi házban éltek Gyurka papával, aki vadász volt. Reggel anyukám elvitt hozzájuk. Megnyomtuk a csengőt és kinyílt az utcai nagy vaskapu, ami idegen tekinteteknek nem engedett belátást az udvarba. Ahogyan a ház főbejáratához közelebb értünk, feltárult az ápolt, színes-szép virágoskert. Olyan alacsony kis kerítéssel választották el a téglával kirakott közlekedő utaktól, hogy én kislányként is könnyen átléptem. Ott láttam először illatos jácintokat, sétáltam, játszottam közöttük, lehajoltam hozzájuk… és le is szedtem őket. Nem voltak ilyen szép dúsak, vastag szárúak, mint a budapesti virágboltokban kaphatók. Egy-egy szálon csak néhány szép lila, rózsaszín, fehér harangocska növekedett. De az illatuk… felejthetetlen. Talán ezért szeretem annyira ezeket a télűző, tavaszváró virágokat.
Még csak január van, de hagyományainkhoz hűen már beköltöztek az első nyíló, növekedő kulcsvirágok a házunkba, hogy illatukkal emlékeztessenek bennünket, múlik a tél… lassan jön a kikelet.

Vízkereszt utáni hagyomány nálunk, hogy tavaszi virágokkal csalogatjuk a tavaszt. Több év jácintos, primulás, nárciszos, krókuszos díszítését hoztam el nektek. Nézegettem, hogy még milyen gyenge a fény mindegyiknél. A téli sötétségben pedig igazi üde színfoltok voltak ezek az összeállítások. Na és az illatuk...